Csípős kora hajnal volt, köd ülte meg a tájat, a nap még épphogy csak ébredezett. Egy tizenhat esztendős ifjú surrant ki málhájával az istállóba, hogy örökre elhagyja az atyai házat. Az utolsó vászonzsákot kötötte fel a lova nyerge mögé, de igazából nem is volt túl sok holmija: csupán néhány rend ruha, egy láncing a hozzá tartozó sisakkal és fegyverekkel, két pokróc, vizeskulacs és borostömlő, na meg az a kövérre tömött bőrtarisznya, amibe napok óta csente el a falatokat az éléskamrából.

Halkan dolgozott, csitítgatva vezette ki az állásából pej hátasát, hogy mielőbb hátrahagyhassa a helyet, amit addig egész életében az otthonának hívott – és ami nem lesz az immár soha többé. Az apja csaknem két hete távol járt: a másodszülött ifjú nem előle bujkált tehát, egyszerűen csak nem akarta, hogy bárki észrevegye. Úgy gondolta, az a legjobb, ha a háznép még azt sem tudja, melyik égtáj irányába távozott.

Nap követett éjt, éj követett nappalt, s az ifjú egy idő után már nem is tudta volna megmondani, pontosan mióta lábadozik otthona börtönében. Mert otthon volt, ezt legalább felismerte: a seborvos mocskos, erősen szagló sátrából még ájultában cipelték idáig. Ám nem a saját jól megszokott hálóhelyére, hanem apja, a szolnoki ispán udvarházának leghátsó, a kíváncsi szemek elől leginkább félreeső traktusába: a dohos, félhomályos raktárba. Itt, mindenféle zsákok és öreg deszkaládák között készítettek neki hevenyészett derékaljat. A szalmazsák friss volt és illatos – legalábbis addig, míg szegény Pista össze nem rondította a lázrohamok közepette rátörő pokoli fájdalmában. Akkor lecserélték alatta a zsákot, de az már eztán sem frissnek, sem tisztának nem volt többé mondható.

A lábadozás hetei rémesen teltek. Nem csupán a fájdalom és a teljes tanácstalanság kínozta az ifjút – ugyanolyan kínzó volt a magány, na meg az egymást követő napok végtelen egyformasága. Az idő ólomlábakon vánszorgott, Pista pedig az első héten még akképp sem: nyolc nap után volt képes először egyedül talpra állni, és segítség nélkül elvánszorogni a mocskos vödörig, amelybe kis- és nagydolgát intézhette. Minden átkozott nap ugyanaz az egy ember jött be hozzá: apjának egy régi, különösen mogorva szolgája, aki ételt, italt hozott neki, időről időre pedig megtisztogatta őt egy nedves ronggyal. Senki más nem járt be hozzá: sem a szolnoki ispán, sem a háznép többi tagja, de ami a legjobban bántotta, hogy még a bátyja, Mihály sem.

A sátor bűzlött, ezt vette észre először. A vérmocskos kis asztalt, rajta a rémisztő eszközökkel, csak ezt követően látta meg. Fűrészek, kések, fúrók, különféle fogók és csipeszek – ezek alapján akár egy jéghideg kegyetlenséggel dolgozó kínzómester kamrájában is lehetett volna. Persze nem ott volt, ezt még a magas láztól elködösült tudatával is megértette. Felfektették egy asztalra, amelynek durván gyalult deszkalapja az elmúlt napok során temérdek vért, verítéket és egyéb testnedveket szívott magába. A tábori kirurgus arckifejezése semmi jót nem ígért, már akkor sem, amikor meglátta a vastagon átvérzett gyolcskötést és a szintén csurom vér berhét: a vászon alsógatya még egészen fehér volt, amikor Pista három nappal korábban felvette, most viszont sötétbordó árnyalatban játszott, leginkább az ágyék körüli részeknél.

– Magas Isten! – lehelte a kirurgus, amikor segédei levágták az ifjúról a tönkrement ruhadarabot. – Ki kötözte ezt be?