Csípős kora hajnal volt, köd ülte meg a tájat, a nap még épphogy csak ébredezett. Egy tizenhat esztendős ifjú surrant ki málhájával az istállóba, hogy örökre elhagyja az atyai házat. Az utolsó vászonzsákot kötötte fel a lova nyerge mögé, de igazából nem is volt túl sok holmija: csupán néhány rend ruha, egy láncing a hozzá tartozó sisakkal és fegyverekkel, két pokróc, vizeskulacs és borostömlő, na meg az a kövérre tömött bőrtarisznya, amibe napok óta csente el a falatokat az éléskamrából.
Halkan dolgozott, csitítgatva vezette ki az állásából pej hátasát, hogy mielőbb hátrahagyhassa a helyet, amit addig egész életében az otthonának hívott – és ami nem lesz az immár soha többé. Az apja csaknem két hete távol járt: a másodszülött ifjú nem előle bujkált tehát, egyszerűen csak nem akarta, hogy bárki észrevegye. Úgy gondolta, az a legjobb, ha a háznép még azt sem tudja, melyik égtáj irányába távozott.