Ahogy a lova mind beljebb és beljebb poroszkált vele a vékony hóréteg borította, kopár erdőben, Szolnoki Pista összehúzta magán a vastag gyapjúköpönyeget. Ő is, a hátasa is látványos gőzpamacsokat leheltek a csípős hideg levegőbe. Szent András havának utolsó napja volt, úgyhogy Szolnokit nem érte váratlanul a csontig hatoló hideg. Annak azonban örült, hogy ha már mindenképpen útra kellett kelnie, legalább hófúvást nem kapott a nyakába. Az a kevés hó is, ami a lova patái alatt ropogott, már közel egy hete lehullott, és nem is volt túl sok. Csak remélhette, hogy megússza a vihart és a komolyabb hózáport, amíg végez ezzel a különös feladattal.

Már több mint két napja elhagyta az utolsó fogadót. A sűrű lencsefőzelék, amit jó forrón és jó hagymásan tálalt elé a rosszkedvű fogadós, már csak emlék volt a gyomrában. A magával hozott cipók és lepények mostanra megszikkadtak. A szárított húst és a sajtot egyre jobban unta, de főleg az volt a baja, hogy ezek is mind hidegek voltak, és ő valami melegre vágyott.

Mit melegre, forróra! Zsírtól csillogó ragura, forralt borra, búgó cserépkályhára, egy forró asszonyi ölre…

Ehelyett óráról órára csak távolodott attól a helytől, ahol ezeket megkaphatná – Visegrádtól, Budától, vagy Lackfi István bármelyik várától, teljesen mindegy. Mert keletnek tartott, már túl hosszú ideje, és teljesen egyedül – ez Lackfi vajda határozott parancsa volt. Úttalan utakon, mind zordabb és kietlenebb vidékeken vágott át, hogy végül rábukkanjon arra a bizonyos erdőre. A nap már jócskán lemenőben volt, Szolnoki pedig biztosra vette, hogy ez az a különös rengeteg, amit keresett. Lackfi embere pontosan elmagyarázta, és a fogadós is utalt bizonyos eltűnésekre, de amikor Pista már vagy egy órája ment befelé a halott csontkarokra emlékeztető, kopár fák sűrűjében, valahogy mindezek nélkül is megérezte, hogy jó helyen jár. Pontosabban szólva: egyáltalán nem jó helyen – de pontosan ott, ahova el kellett jutnia. Mert ezen a helyen semmi jóra nem számíthatott, érezte ezt minden porcikájában. Libabőrözött, a tarkóján felállt a szőr, a gyomra pedig görcsbe rándult.

– Ne gyújts világot, amikor odaérsz! – emlékezett Lackfi vajda emberének szavaira. – Csak menj bátran előre, mindig előre! Meg fogod látni a fényt. Mind meglátják…

– Mondd csak, uram – kérdezte akkor Szolnoki gyanakvóan –, ha így ismered azt az elátkozott rengeteget, miért nem mész oda inkább te magad?

– Nem hinném, hogy az egész rengeteg elátkozott lenne – adott kitérő választ a férfi. – Csak az a banya, az munkálkodik ottan…

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Hogy miért nem én? – A férfi homlokán kiütközött egypár verejtékcsepp. – Hát, mit tagadjam: nem akarok meghalni…

– Én talán meg akarok?

– Elég, Pista! – szólt közbe Lackfi István. – Éppen azért küldelek téged, mert te nem fogod otthagyni a fogad. Nem szokásod. Ez a jó ember pedig megbízható erdélyi familiárisunk. Hihetsz a szavának.

– Nem akartalak megbántani – biccentett a férfi felé Szolnoki. – Mondd hát, hány embert vigyek magammal!

– Hát éppen ez itt a baj – sóhajtott a férfi. – Mentem én már oda tucatnyi lovassal, aztán egy kisebb zászlóaljjal, de akkor sohasem találtunk semmit. És senkit. Mintha valami ördöngös praktikával el tudná tüntetni a maga nyomait, ha érzi, hogy veszély fenyegeti. Ahányszor viszont egyedül merészkedett be valaki…

– Soha többé nem tért vissza – fejezte be Szolnoki, mire a férfi hevesen bólogatott. – Szóval egy boszorkány?

– Meg vagyok róla győződve, uram.

Szolnoki Pista összefonta két karját a mellkasa előtt, és még mindig nem tudta, mit gondoljon erről az egészről.

– Könyves Kálmán király óta tudjuk, hogy strigák nincsenek…

– Rendben, akkor hát ez a banya nem striga! – kapta fel a vizet a férfi. – Senki sem mondta róla, hogy kedvére változtatná az alakját, vagy hogy embervért szívna!

– Akkor egy malefica lenne? Egy bűbájos?

– Felőlem aztán hívhatjuk akárminek, egy biztos: sötét ördögi praktikákat gyakorol, veszély esetén köddé válik, a magányos utazókkal viszont oly módon végez, hogy egy árva csontszilánk se marad utánuk!

– Nyugodj meg! – lépett közbe ismét az erdélyi vajda. – Nem kételkedünk benne, hogy veszély fenyegeti azt a vidéket. Csak szeretnénk megtudni minden fontosat.

– Azt mondod, senki sem tért még vissza – gondolkodott hangosan Szolnoki. – Akkor azt honnan tudod, hogy valami fényt kéne majd látnom?

– Mert… mert azt… azt én is láttam – dadogta az ember, és a homloka akkor már sűrűn gyöngyözött a verejtéktől. – Az elébb azt mondtam, hogy nem akarok meghalni. De egyszer… Egyszer én is bemerészkedtem. Megláttam a fényt, és egyszeriben inamba szállt a bátorságom.

– Egy tábortűz vagy holmi lámpás fényétől?

– Nem csak attól. Érezni fogod magad is.

– Micsodát?

– Azt a sötét, jéghideg érzést. A gonosz jelenlétét. Én nem voltam hozzá elég erős, hogy megküzdjek vele. Amikor megláttam azt a fényt a távolban, sarkon fordultam, hogy elinaljak. De akkor meg a másik irányban láttam meg magam előtt ugyanazt. Hát ismét megfordultam, akkor délnek. De akkor is feltűnt előttem a fény. Végül összekuporodtam a földön, imára kulcsoltam a kezem, és úgy is maradtam. Az Úrhoz fohászkodtam egészen pirkadatig. Közben a szememet sem mertem kinyitni, olyan rémes, kísérteties hangok búgtak, suhogtak körülöttem. Az volt életem leghosszabb éjszakája. És mire megvirradt… Mire megvirradt, én…

Ahelyett, hogy kimondta volna, csak lekapta a süvegét és a vászon fejfedőjét. Nem is volt szükség szavakra: a harmincas éveiben járó embernek olyan hófehér haja volt, mint egy aggastyánnak. A minden porcikáját átjáró félelem, az elemi rettegés művelte ezt vele, egyetlen éjszaka leforgása alatt.

– Fenséges – jegyezte meg savanyúan Szolnoki. – Ez vár hát rám is…

– Ide hallgass, Pista! – szólt szigorúan Lackfi István. – Nem véletlen, hogy neked kell menned. Mit udvaroljak neked? Te is tudod, hogy a legjobb emberem vagy. És volt már részed mindenféle cifraságban, amióta nálam szolgálsz. Úgyhogy hagyd abba a békétlenkedést: nyisd ki a füled, jól jegyezz meg minden részletet, aztán menj, és csomagolj össze minden fontosat az útra! Addigra Ferenc atya is összekészít neked egy hasznos csomagot.

Így zajlott hát az a beszélgetés Lackfi István visegrádi portáján, a csöndes emeleti szobában. Szolnoki arra gondolt, annyi titkos utasítás hangzott már el azon a helyen, hogy a vajda odafaragtathatna a mennyezet közepére egy szép ötszirmú rózsát is. Akkor aztán mindenki tudná, hogy amit odabent kiejt a száján, az sub rosa hangzik el, és így hétpecsétes titokként kezelendő.

Az erdő valóban árasztotta magából azt a hátborzongató hangulatot, amiről Lackfi familiárisa beszélt. Szolnoki nem tartotta magát gyáva embernek, sem pedig olyannak, akit ilyen könnyen befolyásolhatnának mások kísérteties dajkameséi, de valamiféle rossz érzés bekúszott a bőre alá. Nem félelem volt ez, ahhoz Szolnoki még mindig túlságosan is kételkedett ebben az egész históriában. Egyfajta kellemetlen, baljós érzet gyötörte, amit sehogy sem volt képes lerázni magáról.

Lassan ráborult az erdőre a csillagtalan éjszaka. A fényes telihold kidugta sápadt orcáját két felhő közül, mintha csak kíváncsian figyelné a magányos utazót. Fénye átragyogott az összefüggő felhőzeten, amely, mint egy hatalmas lámpás, tompa fénnyel fürdette az erdőt.

– Nesze, barátom! – morogta Szolnoki az orra alatt. – Ott a te fényed, amit mindig látsz, bármerre fordulj is!

Ám aztán ő is megpillantotta. Távoli, apró tábortűz volt a kopár fák között. A lova anélkül torpant meg, hogy ő visszarántotta volna a kantárját.

– Az ördögbe…

Pista szája egy csapásra kiszáradt. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Aztán megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy akármit mondott is Lackfi embere, ez akkor is csak egy tábortűz az erdőben. Egy tábortűz, az istenért! Akárki gyújthatta…

Aztán viszont mégsem indult el rögtön arrafelé. Szeretett volna teljes bizonyosságot szerezni, úgyhogy jobbra fordult, és lassan előre indult a sötétben. Alig tett a lova tíz lépést, a tábortűz fénye már ott is volt előttük, nagyjából ugyanolyan messze, mint az imént. Akkor Pista megint megfordította a lovát, és ezúttal az ellenkező irányba indult. Amikor rövid idő után arrafelé lobbant fel a tűz fénye, Szolnokiban szemernyi kétség sem maradt.

– Ne félj! – lapogatta meg a hátasa nyakát, valójában inkább saját magát bátorítva. – Ez is csak egy munka. Elvégezzük, és a karácsonyt már Visegrádon töltjük.

Érezte a lova ellenállását, és hálát adott érte, hogy az állat nem bokrosodott meg a félelemtől. Amikor már egészen közel jártak, leszállt a nyeregből, és kipányvázta a lovat egy fához. Leemelte a vastag pokrócba tekert cókmókját a nyereg mögül, megigazgatta magán bőrtarisznyáját, és halkan köhintve belépett a tűz fénykörébe.

– Jó estét, öreganyám! – szólította meg a tűz mellett magányosan üldögélő anyót, akin elsőre semmi furcsát nem vélt felfedezni. – Bocsáss meg, ha megijesztettelek, de igencsak hirtelen borult rám az éjszaka, és megörültem, hogy nem vagyok egyedül ebben az ismeretlen rengetegben. Leülhetek a tüzedhez?

– Hogyne, gyere csak, fiam! – mosolygott rá a néne. – Ha már ilyen tisztelettudóan öreganyádnak szólítottál, telepedj le kényelmesen, örömmel látlak!

Szolnoki leült egy fatuskóra, mindkét kezét kinyújtotta a tűz felé, és ahogy ott melegedett, óvatosan szemügyre vette az öregasszonyt. Annak apró, fekete vércseszeme volt, de ezt leszámítva Pista semmi olyat nem látott rajta, amitől boszorkánynak tűnne: nem volt se vasorra, se csúcsos fövege, se mágikus seprűje. Még csak egy árva bibircsók se csúfította az arcát. Pista persze nem is számított semmi ilyesmire. Még mindig nem akaródzott hinnie Lackfi vajda emberének. Persze érezte, amit érzett – de vajon nem csak azért, mert előre felkészítették rá, hogy érezni fogja a gonosz jelenlétét?

És a tűz?

Na igen: az nem csak ügyes szemfényvesztés volt, és valószínűleg nincs is rá józan magyarázat.

– Egyedül élsz itt, öreganyám? – kérdezte Szolnoki a kezét melengetve. – Nem valami barátságos ez a hely.

– Jó néhány éve egyedül maradtam a viskómban – függesztette rá fekete vércseszemét az öregasszony. – De ne sajnálj érte, fiam: jól ismerem az erdőt, mindenem megvan, ami kell.

– Van mit enned? – kotorta elő hideg, száraz élelmét Pista, mire a néne vékony, rekedtes hangon kinevette.

– Napok óta ezen élsz, úgy-e, fiacskám?

– Mi tagadás…

– Hát tedd csak el, és gyere velem, van énnálam meleg leves, az majd jobban megtölti a bendődet!

– Nem akarlak én kienni a vagyonodból, néne.

– Nekem adtad volna a magadét – legyintett az öregasszony. – Az a legkevesebb, hogy cserébe megvendégellek. Na, gyere!

Felkászálódtak. Pista vezetőszáron húzta maga után a lovát. Az öregasszony csak úgy, lámpás nélkül, a kopár faágak közt átszűrődő holdfényben ment előre, egy a férfi számára láthatatlan csapást követve.

– Itt az én kis házikóm nem messze. Mindjárt odaérünk.

– Hát a tűzzel mi lesz?

– Miféle tűzzel?

Szolnoki hátrapillantott. Az imént még vígan pattogó tábortűznek csak hűlt helyét látta. Kirázta a hideg. Az öregasszony ismét felnevetett azon a vékony, rekedt hangon, Pista pedig kezdte elhinni, hogy mégiscsak egy boszorkánnyal akadt dolga.

 

***

 

A szárított gombából, hagymából és mindenféle fűszerszámokból főzött leves valóban laktató volt, főleg, hogy Pista jó alaposan belemártogatott egy darab szikkadt lepényt is. Közben igyekezett szemügyre venni az öregasszony házát, ami azért többnek tűnt apró viskónál. Hosszúkás rönkház volt, melynek tornácáról három ajtó is nyílott, ezek közül ők a középsőn léptek be. Itt búbos kemence kapott helyet, az egyik fal mentén egyszerű konyhai eszközök, azzal szemben asztal két paddal, valamint egy meglehetősen kényelmesnek tűnő ágy. A falak mentén mindenütt kis bödönök, ládikák – semmi olyan, ami ne illett volna egy öregasszony házába.

– Magányos vagy te is – nézett rá Szolnokira azzal a fekete vércseszemével a banya. – Egyedül barangolsz a keleti erdőségekben, miközben első látásra megmondom rólad, hogy nem vagy idevalósi. Várj, ne szólj, hadd szórakozzam még egy kicsit, hadd találgassak!

– Csak tessék…

– Ott a kardod a pokrócba csavarba, rögtön észrevettem, tehát katonaféle vagy – folytatta az öregasszony. – De nincs címerpajzsod, se színes fegyverkabátod. A viseleted egyszerű, semmi fényes páncélzat, inkább a hasznosságra törekedel, semmint a lenyűgöző megjelenésre. Kósza kardforgató vagy, aki még mindig keresi, mit tartogat számára a sors.

Pista beleegyezően bólogatott. Közben magában áldotta Lackfit és Ferenc atyát, akik azt tanácsolták neki, hogy szegényesen öltözzön fel, fossza meg magát mindennemű dísztől, nehogy ezzel feltűnést – vagy a banyában gyanút – keltsen.

– Pedig nem vagy már annyira fiatal, ha nem haragszol a megjegyzésért – fürkészte az arcát az öregasszony. – Ilyenkorra az embereknek általában már családjuk és biztos megélhetésük szokott lenni. Főleg, ha jól forgatják a kardot…

– Egykor volt jegyesem – mondta Szolnoki, megfogadva Ferenc atya azon tanácsát, hogy a hazugságait elegendő igazsággal bélelje ki, nehogy a banya kételkedjen a szavában. – Apám, egy rideg, érzéketlen ember, elszakított tőle. Soha többé nem jegyeztem el senkit. Az apámnak pedig azóta nem vagyok fia, ezért nincs saját házam, saját címerem… A keresztségben az István nevet kaptam, de a legtöbben egyszerűen csak Szolnokinak vagy Szolnoki Pistának hívnak. Ez nem a családom neve, csupán azért aggatták rám, mert Szolnok mellől származom. Így nem kevernek össze senkivel a sok István között.

– Egy egész férfiélet asszony és szolgálat nélkül – csóválta a fejét az öregasszony. – Micsoda kár!

– Asszonyt is öleltem és urat is szolgáltam eleget – mondta Pista, amivel szintén nem hazudott. – Most éppen a következő alkalmat keresem, hogy hasznossá tehessem magam.

– Szívesen mondanám, hogy maradj nálam fát aprítani, de nem hinném, hogy beéred ennyivel – nevetett a banya. – Bizonnyal inkább Ecsedre igyekszel, hogy beállj sárkányölőnek.

– Sárkány? – Erre Szolnoki is felnevetett. – Ugyan már, öreganyám, legalább háromszáz éve nem láttak azon a vidéken sárkányt! Bátor Opos vitéz vágta le az utolsót.

– Szóval te nem oda tartasz.

– Találkoztál netán olyannal, aki odafelé tartott?

– Olyannal is, másmilyennel is – villant furcsán a vénség fekete vércseszeme. – Sokan vágnak át ezen az erdőn, meg is lepődnél, hogy milyen sokan.

– Meglehet, hogy a végén mégis itt maradok fát vágni, öreganyám – próbált Pista tréfálkozni, de az öregasszony már nem nevetett. Furcsán, kissé szomorkásan meredt Szolnokira, akit ettől újfent elővett a korábbi kellemetlen érzés.

– Bárhogy is, ma már nem mehetsz tovább – jelentette ki a néne. – Itt nyugodtan megalhatsz.

– Hát te hol töltöd az éjszakát, öreganyám?

– Én egy másik szobában szoktam aludni, ezt a kényelmes ágyat a vendégeimnek tartogatom, ha netán erre vetődnek. Feküdj le, helyezd magad kényelembe, csak aztán vigyázz, mert éjfélkor itt nagy zenebona lesz!

Amilyen könnyedén az öregasszony kiejtette a száján ezeket a szavakat, Szolnokit úgy rázta ki a hideg.

– Mi… miféle zenebona? – kérdezte megrökönyödve.

– Telihold van – felelte a vendéglátója. – Errefelé különös dolgok történnek éjfélkor, főképp telihold idején.

Ezzel a gondolattal az öregasszony magára is hagyta Szolnokit, aki, bármilyen fáradt volt, elkezdett nekikészülődni az éjszakának. Kicsavarta a pokrócból a kardot, és hüvelyestül lefektette az ágy jobb szélére, hogy azonnal kéznél legyen, ha szükség lesz rá. A tarisznyájából kiszedett mindent, amivel Ferenc atya ellátta: most már, hogy teljesen egyedül maradt, az övébe szúrta a megtöltött üvegfiolákat, ezeket a különös kis ajándékokat, aztán még egyszer kilépett a házból, hogy elalvás előtt levizeljen egy bokrot.

– Csak nyugalom! – súgta a lovának. A hátas egy közeli fához kipányvázva ácsorgott, és mozdulatlansága ellenére is idegesnek tűnt. – Nehogy itt hagyj engem reggelig!

Visszatért a házba, rátolta a reteszt az ajtóra, aztán hanyatt feküdt az ágyon, és fertályórán belül el is aludt.

 

***

 

Először azt hitte, hogy az öregasszony kopog. Alig aludt egynéhány órát, amikor meghallotta, és már kelt is, hogy az ajtóhoz lépjen. Csakhogy a kopogás nem pusztán az ajtó felől hallatszott, hanem mindenhonnan. Pista feje azonnal kitisztult a rövid, mély alvás után. Biztosra vette, hogy elérkezett az éjközép. Megragadta a kardját, ellenőrizte az övébe tűzött holmit, és készen állt rá, hogy szembenézzen bármivel, amivel szembe kell néznie.

Legalábbis remélte, hogy készen áll rá.

A kopogás egyre sűrűsödött. Mintha több tucat ököl egyszerre kopogtatná a falakat, Pista pedig csak állt ott a szoba közepén, kezében egy szál csupasz kardpengével, és körbe-körbe forgott. A kopogás dübörgéssé erősödött, és a férfi csak ekkor látta be, hogy legjobb lesz, ha megfogadja Ferenc atya egy másik tanácsát. Gyorsan előhúzta az övéből az egyik fiolát, a fogaival kitépte a dugót, és végigcsorgatta a kardját a paptól kapott szenteltvízzel.

A kopogás akkor elhallgatott. Kis ideig tökéletes, néma csend honolt a házban, sőt az egész erdőben, majd kivágódott az ajtó, és istentelen, süvítő hangorkán kíséretében mintha szénfekete szélvihar tört volna be a kis szobába. Szolnoki két kézzel, rémülten tartotta maga előtt a szenteltvizes kardot, és nagy hangon imádkozni kezdett:

– Pater noster qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum…

A fekete szélvihar körbetáncolta, és Pista érezte, hogy bármi is ez, a lelkére éhezik: ki akarja belőle szívni az utolsó cseppig, és csak egy fagyos, üres porhüvelyt hagyni maga után. Csakhogy bármi volt is ez, a szenteltvizes pengére nem számított.

Pista ordítva ismételte az ima szavait, és mint egy eszelős, a kardjával bele-belevágott a fekete szélviharba. Volt egy pillanat, amikor esküdni mert volna rá, hogy annak a mélyéről kárhozott lelkek szörnyű sikolya süvít kifelé. Aztán a feje fölé emelte a kardját, és egy óriási lendülettel kettévágta a körülötte forgó sötétséget. Csupán egy szempillantásig tartott, de a vágás nyomán valóban kettévált a sötétség, és Pista a tökéletes pillanatban kiugrott az így keletkezett résen. Hátra sem nézett, azonnal az ajtót vette célba, átugrotta a küszöböt, majd bevágta maga mögött az ajtót. Nekifeszült, rátolta a külső rekeszt, aztán gyorsan hüvelybe szúrta a kardját, előrántotta a tőrét, és amilyen gyorsan csak telt tőle, keresztet karcolt az ajtó fájába.

A fekete iszonyat ott bömbölt a szobában milliónyi elkárhozott lélek szenvedő hangján, amikor Pista, még mindig az ima szavait ismételve, hátrébb lépett, elővett egy újabb fiolát, és hozzávágta az ajtóhoz. A méregdrága, finoman csiszolt velencei üveg ezer darabra tört, és a szenteltvíz szertefröccsent az ajtón.

Pistát nem érdekelte, milyen súlyos anyagi kárt okoz szegény Ferenc atyának. Úgy gondolta, a pap is, Lackfi vajda is meg fogja érteni, hogy nem volt ideje az óvatos locsolgatásra. Előkapott egy újabb fiolát, és hozzávágta a szoba egyetlen ablakát fedő deszkatáblához. Utána arra is ráhúzott egy keresztet a tőrével, legvégül pedig, amikor kissé megnyugodott, hogy sikerült bezárnia a túlvilági iszonyatot, az egyik utolsó üvegcse tartalmát már szakszerűen locsolta végig az ajtó alatt, a küszöb teljes széltében.

Elhátrált, és várta, hogy mi fog történni. Közben a tőrét is megmosta szenteltvízzel, de aztán azt visszaszúrta a hüvelyébe, és ismét a kardját vonta elő, hátha szükség lesz rá.

Az ajtó és az ablaktábla rázkódott, de ekkor már egyik sem vágódott ki. Az a nem evilági, lélekmélyig hatoló süvöltés hamarosan abbamaradt, aztán már se dübörgés, se kopogás, se rázkódás nem volt – de míg mindez teljesen megszűnt, ahhoz legalább három órának kellett eltelnie.

Szolnoki reszketett a hidegtől. Habár a pokrócát a házban hagyta, annak igazán örült, hogy korábban teljesen felöltözve feküdt le aludni. Így is nehéz volt kivárni a reggelt. A lováig hátrált, aztán nemsokára azt is megkockáztatta, hogy rövid időre levegye a szemét a házról, és igyon néhány korty bort a nyeregre kötözött kulacsából.

A hátast nyugtatta, miközben igyekezett szorosan hozzásimulni, hogy az állat testéből is nyerjen némi hőt. A szobába ugyan esze ágában sem volt visszamenni, de tudta, hogy a munkája még nem ért véget. Karddal a kézben várta ki a végtelenül lassan, vánszorogva közelgő pirkadatot.

 

***

 

– Még egy kicsit várj! – mondta a lovának, amikor a sápadt napkelte után elindult, hogy megnézze a ház másik két helyiségét. – Nem időzünk itt sokáig.

A bal szélső ajtón nyitott be először. Az egy szinte teljesen üres, döngölt padlójú helyiségbe nyílt, ahol egy óriási üstben tömérdek víz forrt. Az üstöt fiatal leány kevergette egy evezőnek is beillő, hatalmas fakanállal. Szolnoki úgy meglepődött, hogy először szólni sem bírt. Aztán amikor meglátta, hogy a leány arcát könnyek mossák, csak megeredt a nyelve:

– Ki vagy te? – kérdezte. – Mit művelsz itt?

– Jaj, hős idegen! – fakadt ki a leány, abbahagyva a kavargatást. – Ments ki innen! A boszorkány elkapott, és azt mondta, két választásom van: vagy a tanítványa leszek, vagy… vagy…

– Vagy micsoda?

– Vagy elevenen megfőz! – fakadt ki a leány. – Ezt itt, ezt a hatalmas üstöt saját magamnak készítem. Mintha csak a saját síromat kéne megásnom. Mert én nem akarok banya lenni! Nem akarok!

– Szót se többet! – biccentett Pista. – Jöjj, egy percig se maradjunk tovább!

– Hát veled mehetek?

– Velem jöhetsz, csak siess!

– Vezess, kérlek! – mondta a leány. – Félek! Te menj előre!

Pista megfordult, hogy kilépjen a házból. Alig tett egy lépést, döfést érzett a hátában. Megfordult, odakapott: a leány próbálta hátba döfni egy jókora késsel. Csakhogy Szolnoki rendesen felkészült erre a megbízatásra: a gyapjútunikája lemezdarabokkal volt kibélelve, így a kés nem tehetett kárt benne. Összeakadt a tekintete a leányéval: annak apró, fekete vércseszeme volt.

Pista úgy eltaszította magától, hogy a szoba túlfeléig repült. A következő pillanatban azonban a leány már visítva megindult a férfi felé, feje fölött tartva a kést.

Meglehet, hogy veszélyes boszorkány volt, a fegyveres harc világa azonban idegen terepnek bizonyult számára. Pista először a jobb kezét, majd a fejét vágta le. Ahogy a fej végiggurult a döngölt padlón, a leány vonásai eltűntek róla, hogy ismét átadják helyüket az öregasszony arcának.

Az utolsó ajtó iszonyatos csontkamrára nyílt. Az egyik sarokban emberi csontmaradványok, a másikban férfiruhák, sisakok, fegyverek és effélék álltak halomba rakva. Szolnoki Pista számára nem volt kétséges: abban a hatalmas üstben az ő húsa főtt volna meg, ha mindez másképpen alakul.

– De strigis vero quae non sunt, nulla amplius quaestio fiat – mormolta a lovának Könyves Kálmán király egykori törvényét, ahogy távolodtak a lángoló erdei háztól. – A strigákról pedig, minthogy nem léteznek, említés se történjék. Mit szólsz te ehhez? Úgy látszik, ez a világ még a legokosabbaknak is bőséggel tartogat meglepetéseket.

A hátas egyetértően horkantott.

– Megmondtam neked – dünnyögte Pista –, hogy a karácsonyt már Visegrádon töltjük.

Nemsokára kiértek a kopár rengetegből.

Az égből puha, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó.