A sátor bűzlött, ezt vette észre először. A vérmocskos kis asztalt, rajta a rémisztő eszközökkel, csak ezt követően látta meg. Fűrészek, kések, fúrók, különféle fogók és csipeszek – ezek alapján akár egy jéghideg kegyetlenséggel dolgozó kínzómester kamrájában is lehetett volna. Persze nem ott volt, ezt még a magas láztól elködösült tudatával is megértette. Felfektették egy asztalra, amelynek durván gyalult deszkalapja az elmúlt napok során temérdek vért, verítéket és egyéb testnedveket szívott magába. A tábori kirurgus arckifejezése semmi jót nem ígért, már akkor sem, amikor meglátta a vastagon átvérzett gyolcskötést és a szintén csuromvér berhét: a vászon alsónadrág még egészen fehér volt, amikor Pista három nappal korábban felvette, most viszont sötétbordó árnyalatban játszott, leginkább az ágyék körüli részeknél.

– Magas Isten! – lehelte a kirurgus, amikor segédei levágták az ifjúról a tönkrement ruhadarabot. – Ki kötözte ezt be?

– Hogyhogy ki? – értetlenkedett a sebesült ifjú bátyja. – Hát nem ismered fel a magad keze munkáját?

– Ne tréfálkozz velem, Miska! – így a kirurgus. – Hát eddig azt sem tudtam, hogy az öcséd megsebesült!

– Három nappal ezelőtt, még az első összecsapásban – mondta Mihály, a szolnoki ispán elsőszülöttje. – Nyílhegy fúródott a heréjébe. Azt mondta, bekötözted, és visszaküldted harcolni!

– Eszednél vagy?! – hördült fel a seborvos. – Apád deresre is húzatott volna érte!

Lassan mindketten megértették, mi történt: Pista maga látta el a sebét, és így, valami emberfeletti kitartással harcolt a Csák Máté erszényéből kilógó, beste Pálháziak ellen – csaknem három teljes napon át.

– Eszednél vagy?! – kérdezte ismét a kirurgus, ezúttal már az aléltan motyogó Pistának szegezve szavait. – Meg akarsz halni?

– Nunquam retrorsus! – nyögte az ifjú hideg verítékben úszva.

Mihály megborzongott e szavak hallatán. „Soha vissza nem fordulni.” Eleget hallották ezt a latin jelmondatot az apjuktól, aki egész életében rögeszmésen követte a régi családi intelmet. Mihály a maga részéről úgy gondolta, tudni kell különbséget tenni bátorság és vakmerőség, elszántság és őrültség között – István azonban, mint másodszülött, mindig sokkal jobban próbált bizonyítani az apjuknak. Mihály arra gondolt, ha nincs ez az átkozott jelmondat, az öccse most nem feküdne itt véres, szétroncsolt ágyékkal a kirurgus bűzlő sátrában, élet és halál között vergődve.

– Mondd, hogy meg tudod menteni! – rivallt már-már parancsolóan a seborvosra.

– A nyílhegyet ki tudom szedni – felelt a férfi gondterhelt ábrázattal. – A láz azonban reggelre el is viheti…

– Micsoda…?

– Isten kezében van, Miska, meg kell, hogy értsed.

Pista oldalt fordította a fejét, erősen öklendezett, de a gyomra üres volt, nem jött fel belőle semmi. Jó, ha a felét felfogta annak, ami a bátyja és a seborvos között elhangzott, de nem volt ostoba: nélkülük is tudta jól, hogy óriási veszélyben van. Akkor is tudta, mit kockáztat, amikor három nappal korábban maga látta el rémes sebesülését, és csatlakozott az újabb rohamra indulókhoz, miközben agya leghátsó szegletébe száműzte a fájdalmat és a rettegést. Nem tehetett másként: tizenhat esztendősen, élete első valódi csatájában végig helyt kellett állnia. Szinte hallotta az apja hangját, azokat a szavakat, amelyeket akkor mondott neki, ha minden igyekezete ellenére sem tudott úgy teljesíteni, ahogy az öreg elvárta volna tőle:

„Csalódtam benned, István. Szedd össze magad!”

Egy könnycsepp futott végig láztól forró arcán.

„Csalódtam benned, fiam…”

Akkor már ezerszer inkább a családi jelmondat…

– Igyad ezt meg, fivérem! – hallotta Miska hangját, aki egy borostömlőt nyomott a szájához. – Igyál belőle annyit, amennyit csak bírsz! Ez majd kellőképpen eltompít.

– Mi ez a lőre? – erőltetett magára halovány mosolyt a sebesült.

– Lőre?! – nevetett kényszeredetten a bátyja. – Ez a legjobb szerémi bor, testvéröcsém. Igyad, mert szükséged lesz rá, higgyed el nekem!

Pista igyekezett jó nagy kortyokat nyelni – sejtette, hogy az igazán pokoli kínok majd csak eztán várnak rá, a kirurgus kezei között. Talán nem is járt olyan messze az igazságtól, amikor elsőre egy kínzómester jutott eszébe a seborvosi készségek láttán…

Itta a jó szerémi bort, de bármilyen jó is volt a nemes hegyleve, az ízére most nem tudott odafigyelni – csak nyelte mohón, ügyetlenül, hogy az arcát is eláztatta vele.

– Fogjátok le! – biccentett Miska felé a kirurgus, mire az két másik katonával olyan erősen fogta le Pistát, mint a malacot vágás közben…

Az ifjú nem látta, miféle eszközzel közelít a férfi az ágyékához, de ösztönösen összerándult, és alig bírta leküzdeni a késztetését, hogy rúgkapálni kezdjen.

– Jobb, ha erre ráharapsz – nyomott a szájába egy kis fahengert az egyik segéd. – Nem kell nézned, inkább hunyd be a szemed! És imádkozz, hátha segít…

„Nunquam retrorsus!” – sikoltotta Pista láztól lüktető agya.

A kirurgus fél kézzel megragadta az ifjú gyulladt, borzalmasan elszíneződött herezacskóját, a másik kezével pedig összeszorította a fogót a nyílhegy még mindig kiálló darabkáján. Pista elszánta rá magát, hogy végignézi, bármi történjék is. Aztán a kirurgus megmozdult, és a fájdalom minden korábbinál irtózatosabb erővel lángolt fel.

A szolnoki ispán másodszülöttje hörögve vonyított, a többiek eltorzult arccal, de vasmarokkal tartották.

A pokoli kín újból belévágott, és abban a pillanatban Mihály is ugyanarra gondolt, amire az öccse, közvetlenül azelőtt, hogy a kibírhatatlan fájdalomtól eszméletét vesztette volna.

Nunquam retrorsus…

Nunquam retrorsus!!!

***

Nap követett éjt, éj követett nappalt, s az ifjú egy idő után már nem is tudta volna megmondani, pontosan mióta lábadozik otthona börtönében. Mert otthon volt, ezt legalább felismerte: a seborvos mocskos, erősen szagló sátrából még ájultában cipelték idáig. Ám nem a saját jól megszokott hálóhelyére, hanem apja, a szolnoki ispán udvarházának leghátsó, a kíváncsi szemek elől leginkább félreeső traktusába: a dohos, félhomályos raktárba. Itt, mindenféle zsákok és öreg deszkaládák között készítettek neki hevenyészett derékaljat. A szalmazsák friss volt és illatos – legalábbis addig, míg szegény Pista össze nem rondította a lázrohamok közepette rátörő pokoli fájdalmában. Akkor lecserélték alatta a zsákot, de az már eztán sem frissnek, sem tisztának nem volt többé mondható.

A lábadozás hetei rémesen teltek. Nem csupán a fájdalom és a tanácstalanság kínozta az ifjút – ugyanolyan kínzó volt a magány, na meg az egymást követő napok végtelen egyformasága. Az idő ólomlábakon cammogott, Pista pedig az első héten még akképp sem: nyolc nap után volt képes először egyedül talpra állni, és segítség nélkül elvánszorogni a mocskos vödörig, amelybe kis- és nagydolgát intézhette. Minden átkozott nap ugyanaz az egy ember jött be hozzá: apjának egy régi, különösen mogorva szolgája, aki ételt, italt hozott neki, időről időre pedig megtisztogatta őt egy nedves ronggyal. Senki más nem járt be hozzá: sem a szolnoki ispán, sem a háznép többi tagja, de ami a legjobban bántotta, hogy még a bátyja, Mihály sem.

Hát persze, jött rá keserűen, Miska mindig is szófogadó gyerek volt: bizonyosan most sem akar csalódást okozni az öregnek…

Pista nem volt ostoba, hamar rájött, miért zárta be őt az apja a raktárba: amíg nem válik egészen bizonyossá, hogy túléli-e szörnyű harci sebesülését, addig nem kell ország-világ előtt mutogatni a halál tornácán egyensúlyozó fiát. Ha túléli, majd újra a régi lesz minden – ha meghal, akkor pedig méltó módon eltemetik, mint a Pálháziak elleni háromnapos csata hősi halottját. De ami addig történik, az nem tartozik senkire – a végén még megakasztaná a szokásos napi munkamenetet, hogy boldog-boldogtalan bejárkálna hozzá, a hogyléte felől tudakozódni…

A szolnoki ispán mindig ilyen volt. Pista akkor szembesült először ezzel a jéghideg, mindig csak a célra összpontosító, kíméletlenül számító természettel, amikor hétesztendős korában az édesanyját elvitte a köhögés. Az erősen istenfélő asszony volt talán az egyetlen, aki hatni tudott a férjére: kijárta nála ugyanis, hogy a tehetősebb családoknál szokásos kis házi oltár helyett neki saját imahelye lehessen, egy gondosan megtervezett kápolna az udvarház hátsó traktusában. Pista emlékezett rá, hogy az anyja a legcudarabb télben halt meg – s az öreg még csak a kikeletet sem várta meg vele, hogy szétszedesse a kápolnát, melyen vasár- és ünnepnapokon hol a szolnoki, hol a kecskeméti pap, hol egy-egy vándor szerzetes mondott imát a családnak és a hálás háznépnek. Az ispán azonban úgy vélte, semmi haszna az efféle fényűzésnek, s a hitvese sírjára még meg sem faragták a kőkeresztet, amikor a szolgák már a raktározni való holmit hordták be az egykori kápolnába. Pista emlékezett a magasan nyíló, keskeny ablakra, melyen át mintha egyenesen a mennyek országából szűrődött volna be a fény, ha a megfelelő napszakban sikerült szentmisét celebrálni – lábadozása hetei alatt ugyanezt az ablakot kémlelte a koszos szalmazsákról.

Az ifjú egyetlen alkalommal próbált az apjával bensőségesebb beszélgetést folytatni: ekkor Mihály már elmúlt tizenkét esztendős, ő pedig éppen csak betöltötte a tízet. Az anyjuk három éve ment el, s ő megkockáztatta a kérdést, hogy az apja vajon miért nem nősült újra soha. Az ispán nem háborodott fel az arcátlanságon, nem is kiabált, ehelyett szenvtelen hangon ecsetelte, hogy mivel mindkét fia túlélte az első, majd az ötödik életévét is, mindamellett mindketten erősek és makkegészségesek, semmi értelmét nem látja annak, hogy – amint ő fogalmazott – egy újabb szeszélyeskedő fehérnéppel bajlódjon. Költséges és fárasztó dolognak nevezte a családalapítást, s mivel Mihály és Pista révén biztosítottnak látta famíliájuk jövőjét, kijelentette, hogy a maga részéről örökre végzett a mindig csak többet és többet akaró asszonyokkal.

Pista soha többé nem tett rá kísérletet, hogy lelki ügyekről beszéljen az apjával.

A raktárban fekve, azokban a kora tavaszi hetekben bőven volt rá ideje, hogy ilyen dolgokon járassa az eszét. Jóformán az egész életén eltöprenghetett, elidőzve a fontosabbnak tűnő emlékeken.

Amikor az idő már ott az ideiglenes betegszobában is érezhetően melegebbre fordult, végre Pista is elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy elhagyja az ágyat. Immár minden mozdulatot végre tudott hajtani segítség és különösebb fájdalom nélkül, ám arra is rá kellett döbbennie, hogy a heteken át való fekvés rendesen legyöngítette a testét. Alig várta, hogy kiszabaduljon a napsütésbe, és a friss tavaszi levegőn nyerhesse vissza régi erejét.

A kirurgus nem sokkal később érkezett, és vele jött egy sótlan képű ispotályos testvér is. A legapróbb részletekig kikérdezték az ifjút az állapotáról, végül mezítelenre vetkőztették, és kínos alapossággal megvizsgálták hegesedő lágyékát. Az ispotályos egyetlen szó nélkül távozott – a kirurgus legalább egy halovány mosolyféleség kíséretében biccentett felé egyet, mielőtt ő is magára hagyta.

Másnap a mogorva szolga friss ruhát hozott Pistának, és amennyire tudta, kiszellőztette a raktárhelyiséget. Ebéd után megérkezett maga a szolnoki ispán is, végignézett a másodszülöttjén – aki természetesen nem engedte meg magának azt a kényelmet, hogy fekve fogadja az apját –, majd anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle, netán örömét fejezte volna ki a fia gyógyulását látva, csak ennyit mondott:

– Csák Mátyus meghalt.

Maga Pista sem épp efféle köszöntésre számított, de a hír kellőképpen fejbe kólintotta ahhoz, hogy hirtelen minden egyébről megfeledkezzen.

– Mikor? – kérdezte.

– Néhány hete – érkezett a kissé homályos felelet. – Valamikor böjtmás havában. De huszonnyolc várát még mindig olyan makacsul tartják az emberei, mintha Mátyus továbbra is élne s virulna. Károly király hatalmas sereget menesztett északra, méghozzá azt a vérivó kurafit, Gutkeled Miklóst tette meg a hadjárat vezérévé. Észak hamarosan lángolni fog…

A TELJES TÖRTÉNET ELOLVASHATÓ
AZ ÖTÖDIK PARANCSOLAT ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK
CÍMŰ KÖTETBEN